Erdő :) ~ végig ugyanis kész lett :)

 1.

- Meg mutatod a rajzaid ? – kérdeztem szórakozottan.
- Hát.. nem is tudom.. ezek magán… – nem bírta befejezni a mondatot, kikaptam a kezéből és el kezdtem lapozgatni. Egy halvány ember angyal szárnyakkal, egy virággal teli mező, egy erdő a közepébe egy kis tóval, farkasok. – Ezek az álmaim. A vágyaim. Szeretem őket lefesteni, megnyugtat. – lapozgattam, alig figyeltem mit mond Jace, teljesen lekötöttek a rajzok. A szemem meg akadt az egyik képen. Kék. Gyönyörű kék szemek.
- Ember ?
- Nem tudom. Csak.. láttam. De nem tudom már hol, és kié. – ledobtam az ágyra a füzetet, és elfutottam. Kint esett az eső, de nem törődtem vele. Az erdő felé tartottam. Annyira ismerős volt.
Jace nem tudott a vérfarkasokról, az angyalokról, a tündérekről, akik az erdőben éltek. De én igen.
- Isabel ! ISABEL ! – már hallottam a szárny csapdosást.
- Mi az?Ne kiabálj! – felé nyújtottam a rajzot.
- Nem ismerem. Nem az erdőből való.
- Gonosz?
- Nem tudom. De nem érdekel.
- Izzy ! Ez fontos. Mi van, ha olyan mint ti ? Lehet egyszerű ember is… de nézd meg azt a fényt! A szemén látszik hogyan vigyorog. Gúnyosan. Mi van ha tudta , hogy Jace lefogja rajzolni ? Hogy megkeressük.. Hogy megöljön minket.. ? Vagy talán csak ő is itt akar élni. Isabel, meg kell, hogy keressük. – Mindig megfogott Izzy szépsége. Végülis angyal, azért szép, nem? Vagy csak én vagyok csúnya… Szőke haja lebegett maga mögött, a gyönyörű zöld szemek.. Minden ember oda lenne érte.
- Rendben. De ezt nem fogom addig játszani, amíg mindenki meghal ! – majd magamra hagyott.
Sötétedés előtt még sétáltam egyet az erdőbe, az illat elcsábítottam és sétáltam egyre beljebb. Nem féltem, minden ismerős volt.
- Hanna ! HANNA ! MENEKÜLJ! NE GYERE VISSZA! HANNAA! – majd egy sikítással fejezték be a mondatot. Izzy. Az ő hangja volt. Csak ő mondaná azt, ha bajban van, hogy meneküljek. Mindig megtettem amit kért, és sokan meghaltak ez miatt. Nem. Most nem. Nem fogok. Eszembe jutott mit mondott , de ezt nem fogom addig játszani amíg mindenki meghal! – Ha elmenekülök, megfognak halni. Nem. Most nem.
A hang irányába fordultam. Hajrá, Hanna. – Majd elindultam. A lábaim vittek, mintha tudták volna hova kell menni, közbe pár karót is össze gyűjtöttem. Lehet hogy kéne segítség.. NEM ! Nem fogsz elmenekülni, és arra fogni hogy segítségért mentél, nem hagyod cserben a barátaidat Hanna! NEM! – A szívem vadul vert, nem tudtam lenyugtatni. Hallottam a hangokat, pár méter választott el tőlük. Mély levegőt vettem és a tisztásra léptem.

2.

Halál. – Nem tudom, hogy gondoltam e, vagy valaki ki mondta, de bennem ragadt. Halál. Érdekes szó. Senki nem akar meghalni, és az egész életbe azon aggódunk, hogy mikor halunk meg. És ez a baj. Nem éljük úgy az életünket ahogy kéne. Csak félünk. Félünk, hogy meghalunk. Félünk a haláltól. Félünk.
- Csönd! – kiáltotta valaki. Nem tudom ki, nem láttam, de a hangja tiszta volt, nagyon tiszta és szép. – Állj föl. Ki vagy?. – Kihez beszél? Hozzám nem, én állok. Vagy… Hát azért fáj a fejem. Elestem. Tényleg, emlékszek. Fölálltam.- Ki vagy?
- Ezt én is szeretném tudni, mivel megzavarta az erdőnk nyugalmát. – Csak akkor néztem a szemébe. Kék. Gyönyörű kék szemek. – Maga az. – Aggódva néztem Izzy-re. Láttam hogy bólint. – Maga az. – ismételtem.
- Na hát. Hogy jöttél rá? – gúnyolódott.
- Direkt csinálta. Lerajzoltatta magát Jace-el. Hogy megtaláljon minket. – Nagy levegőt vettem, és kimondtam. – Maga a halál.
- MIT CSINÁLSZ HANNA? FUUSS ! – kiáltotta Izzy. De maradtam. Nem tehettem mást.
- Csönd. – a hangom határozott volt. – Mit akar itt ? Miért jött ?
- A halál elviszi a boldogságot. És magad mondtad hogy én a halál vagyok..
- Miért pont ez az erdő?
- Mert csöndes.
- Minek van szüksége rá?
- Nincs rá szükségem.
- Akkor meg.. ?
- Csak kell.
- Segíthetünk. Mondja el.
- Nem kell.
- Akkor meg távozzon és próbálkozzon másik erdővel, mert ezt nem fogom egykönnyen odaadni.
- Halál.
- Micsoda?
- Halál. Akkor meghal. Megölöm.
- Tréfás. Viszlát. – hirtelen a földön találtam magam. Isabel mellett.
- Még visszajövök ! – egy nagy villanás, majd az egész erdő elsötétült. Eltűnt. Mindenki előjött.
- Megöl minket.

3.

Azt  senki nem tudta miért ment el. Miért nem ölt meg mindenkit, és az övé lenne az erdő. Talán túl könnyű lett volna neki.- gúnyosan elmosolyodtam. Izzy meglátta a mosolyt.
- Mi az? Én is szeretnék jókedvet…
- Jaj Izzy fejezd be. Amúgy szerinted miért ment el?
- Nem láttad? Pont te? – nagy levegőt vett. - Angyal. Raul Angyalhoz imádkoztam. Meghallotta. Eljött és a kékszemű – itt elvigyorodott,- megijedt tőle. Halál és – gondolkozott egy kicsit, majd ezt mondta : – élet. Ellentétek. Az angyalnak nagyobb ereje van. És igazából a kékszemű nem maga a halál. Ő a halál fia. Az egyik fia. Ha megakarja szerezni az erdőt, nem egyedül fog jönni. Addig nekünk is lesz időnk felkészülni. Ha szeretnél segíteni, reggel korán gyere az erdőbe.
- Segíteni? Én mit tudok?
- A többi erdőkbe megyünk segítséget kérni. Külön csoportokba megyünk. Jössz?
- Nem kérdéses. Kivel megyek?
- Majd reggel eldöntjük, de nem velem az biztos.
- Miért? Nem bírsz elviselni? – rá vigyorogtam.
- Nem. Csak nagy tehetséged van a meggyőzésben, nekem meg egyedül is megy. – rám kacsintott.
- Oh kösz. Holnap jövök. – Felálltam, és elindultam. Nem kifele mentem, inkább egyre befele. Nem akarok hazamenni. Otthon unalmas az élet.
Fél óra múlva ránéztem az órámra. 11 óra. Álmos is lettem, és az út is messze volt haza. Lefeküdtem az egyik fa tövébe, és elaludtam.

- Túl sokan vannak, Hanna. Nem éljük túl. Kérlek, csak most az egyszer, menj el. Nem szeretném hogy meghalj. Hanna kérlek. Csak most, utoljára. – nem válaszoltam, elmentem. Elhagytam a tisztást. Bementem az erdőbe, de utoljára visszapillantottam. Család. A családom. Ott állnak, és a halált várják. Miért nem mennek el? Miért állnak és várják a halált?  Ha engem elküldtek, ők miért nem jönnek? Eldöntöttem. Nem hagyom cserben a családom. Futni kezdtem, rohantam ahogy tudtam. Hirtelen angyal szárnyaim nőttek és repültem. Siettem. Oda kell érnem. Muszáj. Ott van. Meg láttam a gyönyörű fákat, az óriás tavat. Ott van. Oda kell érneeeem!!!
Ziláltan keltem föl. Álom csak álom. Hanna, csak álom.
Tudtam hogy csak álom volt, de annyira valós volt hogy kifolytak a könnyeim. 5 percen keresztül zokogtam. Megállás nélkül, hangosan. Aztán megnyugodtam és gondolkozni kezdtem. Hova kellett volna odaérnem? Mi volt az a fontos hely? Nem értem. Eszembe jutott hogy a tisztásra kell érnem. Futni kezdtem. 10 perc múlva fulladozva ott voltam.
- Nem késtem! – lihegtem.
- Hanna, te Jason-nel, Andrew-el és Katherina-val mész. A többieknek elmondtam hova.
- És.. hogy megyek? Gyalog?
- Ha-ha. Nem érünk rá viccelni. Repülnek és fogni fognak. Ilyen egyszerű.- már repülni készült, de eszembe jutott..
- Tudom mit kell tennem. – majd felkaptak és elrepültünk.
2 óra múlva végeztünk az összes erdővel. Mindenhonnan jöttek segíteni. Csak egy dolgom maradt.
- Srácok.. ezt nem érthetitek, még én sem értem. De kérlek hogy tegyetek itt le. Majd megyek ahogy tudok oké? Kérlek titeket !! – hosszú csend következett, majd leszálltak a földre, és elmentek. Leültem a földre.
Merre menjek? Csak azt tudom, hogy futottam és utána repültem. És egy erdőre emlékszek, amit felismerek. Mert az másmilyen volt, mint a többi. Sietnem kell, azt is tudom. Hát akkor sietek. Felálltam, és behunytam a szemem, majd futni kezdtem.
Hé mikor lesznek már szárnyaim? Nem. Nem így volt az álomban. Valami nem stimmel. Valamire gondolnom kell? Akaratlanul is eszembe jutott Papa. Papaaaaaa.
Hirtelen fájni kezdett a hátam, tudtam mi történik. Szárnyaim nőttek. Értem. Papa angyal volt. Repülni kezdtem. Igen, ez az. Odaérek. És megláttam. Az erdőt. Valami energiás izé lehetett, mert messziről éreztem, hogy van ott valami. Leszálltam és futottam. A lábam vitt, nem tudtam hova. Pár perc múlva egy templom előtt voltam.
Ez volt ráírva az ajtóra : ssehemeb ygoh delmedrégem sé nasognah dsavlO
Tudtam hogy olvassam. Olvasd hangosan és megérdemled hogy bemehess. Hangosan felolvastam, mire az ajtó nagyot koppant, majd kinyílt. Bementem. Mit keresek én itt?- kérdeztem magamtól. Az egész terem üres volt. Vér volt mindenütt, csak középen volt egy faállvány, rajta egy levéllel.
Kedves Hanna !
Elhiszem , hogy furcsa neked ez az egész. Tudod mikor ezt olvasod, én már nem élek. Nagypapád angyal volt, de neki is meg kellett halnia. Jó ember volt. És te most követed őt. Ha rá gondolsz, szárnyaid nőnek. Valószínűleg rájöttél, mivel nem lennél itt. Nem húzom tovább. Tudom hogy bajban vagytok. Tudom ki támadott rátok, és tudom hogy hogyan tudnátok megsemmisíteni. Gonosz és ezért nehéz. Mindent kihasznál, hogy megöljön titeket. A félelmeiteket, a szerelmeket mindent. Ne higgyetek el mindent neki! Soha ! Semmit ! Szóval a faoszlop mögött van egy kard. Csak te tudod használni, mivel nagyapádé volt. Sietned kell. És a szívét kell eltalálnod. Hátulról is lehet, de elölről hamarabb meghal. Rajtad múlik minden. Sietned kell. Ha túlélitek mutasd meg Izzynek. Ő mást fog látni ezen a levélen. Sok szerencsét és siess.

Fred (Papád jó barátja)

5.

A hajam összevolt tapadva, mire visszaértem. Futottam az erdőn keresztül, hallottam, hogy a harcnak mindjárt vége. És tudtam , hogy vesztésre állunk. Felrepültem az égre. Senki nem vett észre. És igen, egy csomó barátom feküdt a földön. Eszméletlenül – halottan, akárhogy. Láttam amint páran- köztük Izzy is harcol még a szörny ellen. A kardot nehéz volt tartani, de magabiztosan emeltem föl. Odarepültem a szörny mögé. Hát hátulról kell megtennem. Láttam előtte Izzy csodálkozó tekintetét, és a többiek csodálását, majd magasra emeltem a kardot és beleszúrtam a szörnybe. A következő pillanatban sok minden történt. Elsőnek is, a szörny elkapta Izzy-t, aztán földre zuhant, és hallottam az angyal sikítozását. A többiek futottak, én meg lebénultan néztem mi történik. Aztán elrepültem a halottak mellett és Isabell-hez siettem. Haldoklott.

- I..iiizzy? – egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Hanna. Megmentőnk vagy. Nekem itt a vég. De te leszel a vezető. Hihetetlen amit tettél. Nálad jobb vezetőjük nem is lehet.

- Fred megkért, hogy adjak oda egy levelet. – átnyújtottam neki. Csendben olvasta, majd vissza adta.

- Igen, Fred. Neki nem kellett volna meghalnia. Hanna, figyelj. Vigyázz rájuk. És legyél velük kedves érted? Ne úgy, mint én.

- Izzy, sajnálom. Izzy az én hibám! Ha nem fújom ilyen nagyra azt a képet..

- Akkor úgy támad ránk, hogy fogalmunk nincs róla, és akkor még te sem élnél. Hanna. Neked csak köszönöm. De most már várnak. Hidd el minden rendben lesz. Vedd le a medálom, ez már a tiéd. Remélem találkozunk még. Valahol. Soká. – majd lehunyta a szemét. Mindenki ásni kezdett, majd belehelyezték Izzy-t. Olyan fiatal volt ! Nem kellett volna meghalnia. Nem. Aztán betemették, és mindenki csendben maradt. Majd a többi embert is eltemették és elmentek. Én is mentem velük. Viszlát Izzy, remélem én is látlak még, és nem csak te, fentről. Szeretlek, ha hallasz.

Hold ~

- Miért nem mosolyogsz?
- Ezen az éjjelen nem tudok.
- Miért?
- Ó miért, mond te tudsz? Mond hold bácsi te tudsz?
- Nehezen. Ha megerőltetem magam, egy műmosolyt sikerül az arcomra csalni. De miért nem tudsz most? Te mindig boldog vagy.
- Tudod ez az este más. Ma a csillagok szebben ragyognak. Bent a házban a zenelejátszon, a kedvenc számaim mennek. Azt hiszem itt az idő.
- Milyen idő? Meghalni?
- Nem. Szerelmesnek lenni.

Új :D

A nap ragyog a kék égen, amitől a kedvem csak fokozódik. Szép nyári nap. Néhányat pörgök a lámpánál, mire az át vált zöldre és mehetek. Énekelni kezdek, szökdelve sétálok tovább. Hirtelen nekem jön valaki, a táska kirepül a kezemből és belőle minden.
- Aú – mondom halkan.
- Bocsánat. – ránéztem és azonnal lenyűgözött a látványa. Aranybarna szeme nem engedte el az enyémet. – Segítek összeszedni. – felvette a táskát, beletette a kiesett dolgokat és vissza adta. – Remélem találkozunk még.- majd elment. Lefagytam, egy szót se bírtam kibökni.
Pár hónap múlva ~
Már eltelt 2 hónap és még mindig rajta gondolkodok ?! Mary térj észhez ! Ő csak idegen. Szerelmes lettem egy idegenbe.. – FOGD BE !
Vigyorogtam. Nem kell tiltakoznom. Csak én tudom, és ennyi. Ez-van. Ezen nem tudok változtatni.
Majd elnyomott az álom.

- Hé Mary ! Gyere ide. Új srác jött a suliba, gyere bemutatunk neki! – Alice az. Messzebbről kiabál nekem. Oda megyek és mit látok?
- Mary ő Eric, Eric ő Mary.
- Azt hiszem már találkoztunk. – rám vigyorgott.
- Igen, én is emlékszek. Megyek. – nincs kedvem most nevetni. Alice-n látszik, hogy belezúgott Ericbe, az én Idegenembe. – Majd találkozunk.
Még 30 perc van amíg elkezdődik az első óra, úgyhogy a suli melletti erdőbe megyek. Mikor beérek a fenyő friss illata csap meg, ismerős táj tárul elém. Nem félek. Ez az otthonom. Mikor kicsi voltam mindig az állatokat figyeltem a bokrokból. Hát most is azt teszem. Elmegyek arra a helyre és elbújok. Pár perc múlva már látom az állatokat. A kedvencem is köztük van. Egy barna farkas, aranybarna szemekkel. ARANYBARNA ?! Nem. Ő nem az. Itt előttem ő farkas, Eric meg ember. De a farkas a bokor felé tart. Mélyen a szemembe néz, és úgy ahogy Eric ő sem engedi el.
- NEE ! – visítok föl. A farkas megijed, és elfut, ahogy én is. Rohanok ki az erdőből, be a terembe. Beülök a padba és nyugtatom a szívem, hogy nem Eric volt az.

és a másik. (N) :DDDDDDDD

Vége.

Ez csak egy szó,

mi szívem nyomja.

Vége.

Ez csak négy betű,

mi örök fájdalmat okoz.

Vége.

Ettől a szótól,

ma teljesen kiborultam.

S szívem még ver,

Lelkem már elszállt.

S mindenki elhagy,

én egyedül járom

tragikus múltam,

s szívem még ver,

lelkem már elszállt.

És ó mond, önző szerelem,

miért engem választottál?

Miért én, mond miért?!

Ez már fáj,

S a szívem még ver, érzem, de a

Lelkem már elszállt.

ez a két vers, azokba a szörnyű napokba íródott, szóval kicsit régebbiek .:D

Érzem a halált,

Mi kitörni vár.

Érzem a bosszút,

Mi söpörni vágy.

Érzem a halált,

S ez már nem vicc,

Érzem ahogy erőm elszáll,

S belőlem már nem marad semmi.

De érzek még valamit.

Egy ölő vágyat, ami megfujt.

Rá van szükségem.

De ő már nem tudhatja,

Testem morzsolódik,

Szívem facsaródik,

S szemem előtt az a kimondatlan szó tekereg:

“SZERETLEK!”

Erdőséta ~

Pont öten voltunk. Az erdőbe, nevetgélve sétáltunk. Hirtelen meghallottam egy sikítást, rájuk néztem és látszott rajtuk, hogy nem hallották. Futni kezdtem, de ez inkább menekülés volt, nem vagy nem is tudom, de jól esett. Átugrottam ami akadály volt, a fákat meg könnyen kerülgettem, ugyanis ez volt az otthonom.
Hirtelen kezek fogtak vissza, közben magukhoz ölelve. Sam volt az. A legjobb ~fiú~ barátom. Ő féltett talán a legjobban.
- Mit csinálsz? – förmedt rám, de láttam, hogy azonnal megbánta, hogy felemelte a hangját.- Sajnálom, csak..
- Tudom, Sam. Féltesz. Csak jól esett futni.
- Máskor közöld mit akarsz csinálni. – játékosan belebokszoltam a vállába majd ezt mondtam : oké .
Elfelejtettem a sikítást, jól éreztem magam. Sötét volt mire kiértünk az erdőből, de nem féltem. Itt nincs mitől félni…
Abban a pillanatban egy puskagolyó szállt el mellettem.
Mindenki megfordult, az erdő égett. Kiabálni kezdtem, hogy “futás” , de én nem tettem. Előre léptem egyet, majd futni kezdtem. Sam megint vissza fogott.
- Mit csinálsz?
- Sam.. az erdőm … – le voltam sokkolva.
- Figyelj, megígértem, hogy vissza fog szólni egy ember feletti lény. Hát most itt beszél hozzád.
- Nem értem.
- Elmondom, csak kérlek gyere.
Beszálltunk a kocsiba, majd rátaposott a gázra.

♥ you

Becsúsztam a pad alá, elő vettem a telóm és zenét hallgattam. Hogy tud így leégetni valaki? És miért jó? Másokat megszégyeníteni miért jó..? Szóval ez vagyok én, a csúnya lány akit mindenki utál, a befolyásolható, a visszahúzódó. Igen ez vagyok én.
Hétfő reggel volt, a nap sütött, de éreztem, hogy ez a nap sem lesz a kedvencem. Fél óra múlva már a töri terem padjába ültem és az osztály társaimat néztem. Hogy miért nem fogadtak el. Miért nevettek ki és égettek le. Hogy miben vagyok más. És hogy miért csinálják ezt? – elmosolyodtam. Tudtam. Mert jól tanultam és csúnya voltam. Itt senki sem fog rám nézni barátként. Hát még úgy… Otthon mindenki szeretett és mióta elköltöztünk ide.. Amugy sem vagyok olyan, hogy tudjak barátokat szerezni.

~

hátra néztem és ott ült. Fekete haja lazán befonva, és a színes ruhák jól illettek hozzá. Az osztályt nézte, szomorúan. Aztán meglátta hogy nézem és olyan fejet vágott mintha azt mondaná “ miért ezt a rondaságot bámulod? “ igen, mintha tényleg ki mondtam volna, de mégsem. Miért lenne csúnya? – bevillant az emlék ~ – Hé Rose, nem gondolod, hogy kissé csúnya vagy? – gonoszan nevetni kezdett. ~ Miért ilyen gonosz Mary? Rose így is sokkal szebb mint ő. Csak mert túl szép, leégetik direkt és senki nem barátkozik vele?! Kegyetlen világ.
Szép lány. Gyönyörű. Szeretem. – ez csak bevillant az agyamba… Nem akartam rá gondolni. Olyan szép a szeme csillogása. CSÖND. A járása. CSÖND. Az arca, ő maga szép. Nem csönd.Ő. Ő kell. Őt szeretem. Ő az. Megbabonázott. Őrület. Mit tett velem?

tökinek .~

Meggondolatlanul futni kezdtem. Kiugrottam az ablakomon és futottam ahogy csak bírtam. Egy erdő. Kell egy erdő. És hidegnek kell lennie. Most nem érzem , mert melegem van.
10 percen keresztül futottam. A talpamból folyt a vér, és fájt is, de nem érdekelt. Lefeküdtem a fák tövébe és vártam. Vártam a fagyra. A .. halálra? Igen, a halálra. Ő, a legjobb barátnőm azt mondta, hogy a legjobb halál ha megfagyunk. Hát most gyere fagy! Itt várlak.
Éreztem a testembe a bizsergést. Fáztam. Eljött. – Becsuktam a szemem, és tovább vártam. Vártam hogy magával vigyen a halál. Vártam, hogy egy jobb világba kerüljek. Ahol csak boldogság van… de ő, nélküle ott is szomorúság lesz. A legjobb barátnőm nélkül. Hiányozni fog. De majd én vigyázok fentről az életére, és boldoggá teszem neki. – Aztán már nem éreztem semmit. Semmit. Meghaltam, és az ő őrangyala lettem. Szeretlek ~

vers ~ halál (~ nagyon fos )

vigyorogj rám édes halál,
vigyél el, ölj meg,
szemek többé ne lessenek meg.
vesszek el, morzsolodjak széjjel,
csak egyet kérek, örök szerelmem
had feledjen el ma éjjel.~

~ harmadik. ~

3.

Azt  senki nem tudta miért ment el. Miért nem ölt meg mindenkit, és az övé lenne az erdő. Talán túl könnyű lett volna neki.- gúnyosan elmosolyodtam. Izzy meglátta a mosolyt.
- Mi az? Én is szeretnék jókedvet…
- Jaj Izzy fejezd be. Amúgy szerinted miért ment el?
- Nem láttad? Pont te? – nagy levegőt vett. - Angyal. Raul Angyalhoz imádkoztam. Meghallotta. Eljött és a kékszemű – itt elvigyorodott,- megijedt tőle. Halál és – gondolkozott egy kicsit, majd ezt mondta : – élet. Ellentétek. Az angyalnak nagyobb ereje van. És igazából a kékszemű nem maga a halál. Ő a halál fia. Az egyik fia. Ha megakarja szerezni az erdőt, nem egyedül fog jönni. Addig nekünk is lesz időnk felkészülni. Ha szeretnél segíteni, reggel korán gyere az erdőbe.
- Segíteni? Én mit tudok?
- A többi erdőkbe megyünk segítséget kérni. Külön csoportokba megyünk. Jössz?
- Nem kérdéses. Kivel megyek?
- Majd reggel eldöntjük, de nem velem az biztos.
- Miért? Nem bírsz elviselni? – rá vigyorogtam.
- Nem. Csak nagy tehetséged van a meggyőzésben, nekem meg egyedül is megy. – rám kacsintott.
- Oh kösz. Holnap jövök. – Felálltam, és elindultam. Nem kifele mentem, inkább egyre befele. Nem akarok hazamenni. Otthon unalmas az élet.
Fél óra múlva ránéztem az órámra. 11 óra. Álmos is lettem, és az út is messze volt haza. Lefeküdtem az egyik fa tövébe, és elaludtam.

- Túl sokan vannak, Hanna. Nem éljük túl. Kérlek, csak most az egyszer, menj el. Nem szeretném hogy meghalj. Hanna kérlek. Csak most, utoljára. – nem válaszoltam, elmentem. Elhagytam a tisztást. Bementem az erdőbe, de utoljára visszapillantottam. Család. A családom. Ott állnak, és a halált várják. Miért nem mennek el? Miért állnak és várják a halált?  Ha engem elküldtek, ők miért nem jönnek? Eldöntöttem. Nem hagyom cserben a családom. Futni kezdtem, rohantam ahogy tudtam. Hirtelen angyal szárnyaim nőttek és repültem. Siettem. Oda kell érnem. Muszáj. Ott van. Meg láttam a gyönyörű fákat, az óriás tavat. Ott van. Oda kell érneeeem!!!
Ziláltan keltem föl. Álom csak álom. Hanna, csak álom.
Tudtam hogy csak álom volt, de annyira valós volt hogy kifolytak a könnyeim. 5 percen keresztül zokogtam. Megállás nélkül, hangosan. Aztán megnyugodtam és gondolkozni kezdtem. Hova kellett volna odaérnem? Mi volt az a fontos hely? Nem értem. Eszembe jutott hogy a tisztásra kell érnem. Futni kezdtem. 10 perc múlva fulladozva ott voltam.
- Nem késtem! – lihegtem.
- Hanna, te Jason-nel, Andrew-el és Katherina-val mész. A többieknek elmondtam hova.
- És.. hogy megyek? Gyalog?
- Ha-ha. Nem érünk rá viccelni. Repülnek és fogni fognak. Ilyen egyszerű.- már repülni készült, de eszembe jutott..
- Tudom mit kell tennem. – majd felkaptak és elrepültünk.

fönökknekk :) ~ folytatás.

Elindultam hát, átvágtam a parkon, és a fa alá mentem ahol Emily ült a barátnőivel. Nem tudtam mit tegyek, hova hívjam, és hogyan. Soha nem voltam ilyen tanácstalan. Minden lányt megszereztem akit akartam, akármit mondtam nekik. Hé, ő is csak egy lány!
- Szia. – mosolyogtam rá, nem zavart hogy többen is voltak ott, ők nem érdekeltek.
- Szia. – mosolygott vissza.
- Ööö… beszélhetek veled ? – Odajött, és arrébb mentünk. Nem tudom hogy miért nem a barátnői előtt kérdeztem meg… – Csak azt akartam meg kérdezni, hogy .. nem akarsz e eljönni velem valahova ? – nem lepődött meg.
- Szívesen.
- Holnap jó? Érted megyek.
- Oké.- majd elmondta hol lakik, és vissza ment.
Hát.. megvan. Talán ő is beadja a derekát. Talán.

Másnap, boldogan ültem be a kocsimba. Végre meglett a jogsim is. Király.
Megkerestem a házukat, és becsöngettem. Reméltem, hogy nem az anyja fog kijönni. Kb 2 percet vártam, mire megjelent az ajtóba. Egy térdig érő  virágos egybe ruha volt rajta. Csak. Viszont az ember nem fázik ilyen ruhába, ha hamarosan itt a nyár. Nyár igen nyár !
A nap jól telt vele. Mesélt magáról. Elmondta hogy zongorázik, hogy az anyja orvos, hogy hogyan tanult meg snowboardozni. Szinte elmesélte az egész életét, és az egészen együtt nevettünk.
Este haza vittem, láttam rajta hogy jól érezte magát. Már csak egy kérdésem maradt.. megcsókoljam vagy ne? Az eddigi lányokkal mindig ezt csináltam, de ők nem értek semmit,nem szerettem egyiket sem. Viszont ő.. Nem. Nem fogom.
-  Egyik nap, nem érsz megint rá?
- De, ráérek. Örülnék neki! És köszi. – majd kiszállt a kocsimból, és könnyed ugrálásokkal már bent is volt a házban.

~ második . ~

2.

Halál. – Nem tudom, hogy gondoltam e, vagy valaki ki mondta, de bennem ragadt. Halál. Érdekes szó. Senki nem akar meghalni, és az egész életbe azon aggódunk, hogy mikor halunk meg. És ez a baj. Nem éljük úgy az életünket ahogy kéne. Csak félünk. Félünk, hogy meghalunk. Félünk a haláltól. Félünk.
- Csönd! – kiáltotta valaki. Nem tudom ki, nem láttam, de a hangja tiszta volt, nagyon tiszta és szép. – Állj föl. Ki vagy?. – Kihez beszél? Hozzám nem, én állok. Vagy… Hát azért fáj a fejem. Elestem. Tényleg, emlékszek. Fölálltam.- Ki vagy?
- Ezt én is szeretném tudni, mivel megzavarta az erdőnk nyugalmát. – Csak akkor néztem a szemébe. Kék. Gyönyörű kék szemek. – Maga az. – Aggódva néztem Izzy-re. Láttam hogy bólint. – Maga az. – ismételtem.
- Na hát. Hogy jöttél rá? – gúnyolódott.
- Direkt csinálta. Lerajzoltatta magát Jace-el. Hogy megtaláljon minket. – Nagy levegőt vettem, és kimondtam. – Maga a halál.
- MIT CSINÁLSZ HANNA? FUUSS ! – kiáltotta Izzy. De maradtam. Nem tehettem mást.
- Csönd. – a hangom határozott volt. – Mit akar itt ? Miért jött ?
- A halál elviszi a boldogságot. És magad mondtad hogy én a halál vagyok..
- Miért pont ez az erdő?
- Mert csöndes.
- Minek van szüksége rá?
- Nincs rá szükségem.
- Akkor meg.. ?
- Csak kell.
- Segíthetünk. Mondja el.
- Nem kell.
- Akkor meg távozzon és próbálkozzon másik erdővel, mert ezt nem fogom egykönnyen odaadni.
- Halál.
- Micsoda?
- Halál. Akkor meghal. Megölöm.
- Tréfás. Viszlát. – hirtelen a földön találtam magam. Isabel mellett.
- Még visszajövök ! – egy nagy villanás, majd az egész erdő elsötétült. Eltűnt. Mindenki előjött.
- Megöl minket.

~ első . ~

1.

- Meg mutatod a rajzaid ? – kérdeztem szórakozottan.

- Hát.. nem is tudom.. ezek magán… – nem bírta befejezni a mondatot, kikaptam a kezéből és el kezdtem lapozgatni. Egy halvány ember angyal szárnyakkal, egy virággal teli mező, egy erdő a közepébe egy kis tóval, farkasok. – Ezek az álmaim. A vágyaim. Szeretem őket lefesteni, megnyugtat. – lapozgattam, alig figyeltem mit mond Jace, teljesen lekötöttek a rajzok. A szemem meg akadt az egyik képen. Kék. Gyönyörű kék szemek.

- Ember ?

- Nem tudom. Csak.. láttam. De nem tudom már hol, és kié. – ledobtam az ágyra a füzetet, és elfutottam. Kint esett az eső, de nem törődtem vele. Az erdő felé tartottam. Annyira ismerős volt.

Jace nem tudott a vérfarkasokról, az angyalokról, a tündérekről, akik az erdőben éltek. De én igen.

- Isabel ! ISABEL ! – már hallottam a szárny csapdosást.

- Mi az?Ne kiabálj! – felé nyújtottam a rajzot.

- Nem ismerem. Nem az erdőből való.

- Gonosz?

- Nem tudom. De nem érdekel.

- Izzy ! Ez fontos. Mi van, ha olyan mint ti ? Lehet egyszerű ember is… de nézd meg azt a fényt! A szemén látszik hogyan vigyorog. Gúnyosan. Mi van ha tudta , hogy Jace lefogja rajzolni ? Hogy megkeressük.. Hogy megöljön minket.. ? Vagy talán csak ő is itt akar élni. Isabel, meg kell, hogy keressük. – Mindig megfogott Izzy szépsége. Végülis angyal, azért szép, nem? Vagy csak én vagyok csúnya… Szőke haja lebegett maga mögött, a gyönyörű zöld szemek.. Minden ember oda lenne érte.

- Rendben. De ezt nem fogom addig játszani, amíg mindenki meghal ! – majd magamra hagyott.

Sötétedés előtt még sétáltam egyet az erdőbe, az illat elcsábítottam és sétáltam egyre beljebb. Nem féltem, minden ismerős volt.

- Hanna ! HANNA ! MENEKÜLJ! NE GYERE VISSZA! HANNAA! – majd egy sikítással fejezték be a mondatot. Izzy. Az ő hangja volt. Csak ő mondaná azt, ha bajban van, hogy meneküljek. Mindig megtettem amit kért, és sokan meghaltak ez miatt. Nem. Most nem. Nem fogok. Eszembe jutott mit mondott , de ezt nem fogom addig játszani amíg mindenki meghal! – Ha elmenekülök, megfognak halni. Nem. Most nem.

A hang irányába fordultam. Hajrá, Hanna. – Majd elindultam. A lábaim vittek, mintha tudták volna hova kell menni, közbe pár karót is össze gyűjtöttem. Lehet hogy kéne segítség.. NEM ! Nem fogsz elmenekülni, és arra fogni hogy segítségért mentél, nem hagyod cserben a barátaidat Hanna! NEM! – A szívem vadul vert, nem tudtam lenyugtatni. Hallottam a hangokat, pár méter választott el tőlük. Mély levegőt vettem és a tisztásra léptem.

fönöknek .:) majd folytatom eztis valahogy .

Mindenki ordítozott a pályán. Izgultak, de én nem. Tudtam hogy nyerünk. Nem tudom miért, de éreztem. Ezért csak úgy játszottam az utolsó percekbe, mint edzésen. Már egy perc sem volt, és rajtam múlott, hogy ki nyer. Kicseleztem az összes utamba álló játékost, és rúgtam. Bele adtam mindent, és .. sikerült. Megnyertük.

Mindenki ugrált, kiabált, de én nem. Más kötött le. Szőkés barna haját fújta a szél, kék szemei csillogtak. Fehér szoknya, és egy kék trikó volt rajta, mit ne mondjak, jól nézett ki. Régóta nem néztem meg lányokat, de ez valami más volt. Mintha senki sem vette volna észre a szépségét, csak én. Beleszerettem volna ? A szívem majd kiugrott amikor rám mosolygott. Észre sem vettem, hogy oda jött.

- Ügyes voltál !- kiabálta túl a tömeget.

- Köszi. – nyögtem ki végül.

Mi lenne ha elhívnám valahova? Nem veszthetek semmit. És ha csak barátok leszünk, az is már valami…

- Majd később találkozunk. – majd egy mosolyt küldött felém és elment.

Mi ?! Mióta lettem ilyen gyáva ? Mitől félek ? Azt mondta később találkozunk.. hogy értette ? Nem értem ezt a lányt. Még a nevét se tudom.

- Hé Brad, nem tudod ki az a lány? – mutattam a távolodó szépség felé.

- Asszem valami Emily Roth. Most jött a suliba. Jó csaj mi? Gyere igyál te is. – nem volt kedvem ahhoz, hogy berúgjak.

- Nem kösz. – inkább elindultam, a titokzatos lány után.





A nap a szemembe sütött, nem bírtam tovább aludni, és még csak 6:45 volt. Volt 15 percem gondolkozni.

Tegnap nem találtam a lányt, biztosan hazament. De majd ma, ma látom a suliba, elhívom valahova. Igen, elhívom.



Közel laktam a sulihoz, ezért gyalog mentem. Az eső elkezdett csöpögni, de nem zavart. 10 perc múlva már Braddel beszélgettem.

- Brad, nem tudsz valamit Emily-ről?

- Haver, menj oda és beszélgess vele. – megfogadtam a tanácsát.

majd.. folytatom?

Féltem hogy elvesztem. Féltem hogy amíg nincs velem, kárt tesz magában. Nekem ő az életem, ha meghal, én is meghalok. És csak reménykedni tudok hogy vigyáz magára a kedvemért.

Viszont ha más öli meg arról nem tehet. Jaj kérlek ne ! Ne hagyj itt. Könny szökött a szemembe, és az utcán elkiáltottam magam :

- NE, KÉRLEK NE BÁNTSÁK! Öljenek meg engem!- Mindenki megbámult.

-Elmeházba tart?- fölsikítottam. Elkezdtem rohanni ahogy csak tudtam. Ott volt az utca sarkon, megkötözve, szemébe félelemmel. Kiabált,ahogy tudott, bevolt kötve a szája is.

-NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE. – majd egy nagy puffanás. Szíven lőtték. Ráestem. És ott volt megint a karjaimban, csak halottan. A vére átitatta a ruhámat, bőréről könnyeim mosták le a sárt. – MIÉRT? MIÉRT ÖLTÉK MEG MIÉRT?! Miért…- majd hangos zokogásba törtem ki. Megölték, és olyan volt mintha én feküdnék ott, véresen, sarasan.. nem ő. Tudtam hogy van nálam egy kés. Ő akarta hogy ha muszáj lesz használjam. Az emberek már háttal álltak és sétáltak el. -Miért nem félnek a rendőrségtől ? -

Felálltam. A kés a kezembe volt, szorítottam. Az ereimben dübörgött a vér. Az egész testem bosszúra vágyott. Elindultam. Halkan lépkedtem hogy ne hallják meg. Ez az ismerős illat, az ismerős ruhák. Kik ezek? Mögéjük értem. Felemeltem a kést, és…

- NEEEEEEEEEE! – ez nem én voltam. Valaki más kiáltott. Felismertem a hangot. Ő volt az. Megfordultam. Ott állt előttem, ruhái véresek voltak, a haja összetapadt, de akkor is ő volt. Jack. Az én Jackem.

- Jack? Az előbb még..?! – elakadt a hangom. Tudtam. Anya régen mesélt róluk. El akartam futni, de a lábam a földbe gyökerezett. Amiért megtudtam, nekem is olyannak kell lennem. Inkább úgy tettem mintha nem tudnám.- Jack, ne, ne magyarázd el. Inkább nem akarom tudni. – Mély lélegzetet vettem, hátat fordítottam és elindultam.

- Izzy, tudom hogy tudod. Megtalálnak. Megölnek. Ne menj el.

- Jack, NEMTUDOM MIRŐL BESZÉLSZ, HAGYJ BÉKÉN. KI JÖN EL? MI VAGY TE? ÉS HA TUDOM AKKOR MIVAN? VÁMPÍR VAGY ! AZÉRT VOLT AZ A SOK HALOTT EMBER. MIATTAD JACK! TE ÖLTED MEG ŐKET! HAGYJ BÉKÉN! NEM LESZEK AZ AMI TE. NEM LESZEK GYILKOS. - majd elfutottam. Őt akartam megvédeni? Őt? Mindig hazudott, mindig. Megölte az embereket, nem is tagadta.

...

Hallottam ahogy csöpög az eső az ablakon, hallottam ahogy dörög az ég, mindent hallottam. Új volt és furcsa.Minden amit eddig enm hallottam vagy láttam, most feltárult. De én csak egy régi lány akartam lennié A régi Isabel. Nem az a lány, hanem egy lány.Nem az, aki várja a sorsát, hogy mi lesz. Vámpír, farkas, tündér, angyal.. Nem. Én ember akartam lenni. Anya miért volt angyal ? Miért pont velem történik ez?
-Isabel ! Kinyitnád az ajtót?
- Nem.
- Izzy, ne csináld ezt, a végén éhen halsz..
- Az a legjobb..
- Anyukád nem akarná, hogy meghalj.. - felugrottam és kicsaptam az ajtót.

- ANYA NEM ÉL ! NEKI MINDEGY MIT CSINÁLOK ! Még azt se mondta el, hogy mi leszek.
- Ne őt hibáztasd..
- Mégis ki mást? Titkolta előlem, hogy mi, és hogy én mi leszek. Nem te vagy ebben a helyzetben. Nem te várod a holnapot, hogy kiderüljön milyen szörny leszel, vagy egyáltalán túl éled-e. Nem, te.
-Sajnálom..
-Hagyjál.. - majd elrohantam. Hideg volt kint.A park teljesen üres volt. Végülis hajnali 3 van és esik az eső. Mire vártál Izzy? Hogy jön valaki és elrabol? Ne álmodozz.
Szörnyű két hetem volt.
Sokan kérdezték, hogy érzem -e , mi leszek, de mindig azt mondtam hogy nem. Nem beszéltem senkinek arról hogy egyik nap megkívántam a vért, és egy állatét ki is szívtam. Nem meséltem arról sem, hogy egyik este fehér tollas szárnyakkal repültem. Arról sem hogy volt amikor karmaim nőttek és morogtam. Nem meséltem senkinek. Én csak.. ember akarok maradni...  Majd előtörtek a könnyeim.

Luca kedvence asszem .:)

- Meg mutatod a rajzaid ? – kérdeztem szórakozottan.
- Hát.. nem is tudom.. ezek magán… – nem bírta befejezni a mondatot, kikaptam a kezéből és el kezdtem lapozgatni. Egy halvány ember angyal szárnyakkal, egy virággal teli mező, egy erdő a közepébe egy kis tóval, farkasok. – Ezek az álmaim. A vágyaim. Szeretem őket lefesteni, megnyugtat. – lapozgattam, alig figyeltem mit mond Jace, teljesen lekötöttek a rajzok. A szemem meg akadt az egyik képen. Kék. Gyönyörű kék szemek.
- Ember ?
- Nem tudom. Csak.. láttam. De nem tudom már hol, és kié. – ledobtam az ágyra a füzetet, és elfutottam. Kint esett az eső, de nem törődtem vele. Az erdő felé tartottam. Annyira ismerős volt.
Jace nem tudott a vérfarkasokról, az angyalokról, a tündérekről, akik az erdőben éltek. De én igen.
- Isabel ! ISABEL ! – már hallottam a szárny csapdosást.
- Mi az?Ne kiabálj! – felé nyújtottam a rajzot.
- Nem ismerem. Nem az erdőből való.
- Gonosz?
- Nem tudom. De nem érdekel.
- Izzy ! Ez fontos. Mi van, ha olyan mint ti ? Lehet egyszerű ember is… de nézd meg azt a fényt! A szemén látszik hogyan vigyorog. Gúnyosan. Mi van ha tudta , hogy Jace lefogja rajzolni ? Hogy megkeressük.. Hogy megöljön minket.. ? Vagy talán csak ő is itt akar élni. Isabel, meg kell, hogy keressük. – Mindig megfogott Izzy szépsége. Végülis angyal, azért szép, nem? Vagy csak én vagyok csúnya… Szőke haja lebegett maga mögött, a gyönyörű zöld szemek.. Minden ember oda lenne érte.
- Rendben. De ezt nem fogom addig játszani, amíg mindenki meghal ! – majd magamra hagyott.

Megpróbálom majd folytatni is : )

A lány lenézett az előtte álló fiúra és a látványtól elakadt a lélegzete. A fiú aranybarna haját a szél tépte, kék szeme ragyogott, a póló alól kilógó keze túlságosan is izmos volt. Clary megfeledkezett magáról. Egy lágy duruzsoló hang keltette fel az álmodozásából.

-Bocsi.. – a fiú volt az – merre van a Biosz terem ? – Clary nem bírt megszólalni. – Öö.. Jake vagyok, az új osztálytársad. – A lánynak már hányingere lett.

- Öööö..

- Mindegy, megkérdezek mást… – mormogta a fiú.

- NE ! Vagyis… örülök hogy az osztályba kerültél. A biosz ott van . – mutatott a folyosó végére.

Az óra hosszú volt, de Clary nem tudott figyelni. A gondolatai a mögötte ülő Jack-en jártak. A fiún, akinek az emlékezetétől borzongás futott végig a hátán, és a gyomra görcsbe rándult. Talán ő az ? Akire a lány 17 éven keresztül várt ? Akire kiskorában azt mondta volna hogy a “szőke hercege” ? Ő az ? Egy idegenbe lenne szerelmes? Hüjeség.

Angyalos / másodikk : )

2.

- Figyelj, tényleg, bármikor hazamehetsz. Nem muszáj ezt csinálnod..

- Cs-s-s! Erre gyere. – Nehéz volt éjszaka az erdőben mászkálni. Az illat ugyanaz volt mint az álmomban. A zöld szempár is ugyanúgy világított rám. Aztán pár perc múlva kiértünk a tisztásra. A felismerés rettentő félelmet hagyott maga után.

Az ágyam ott volt a rét közepén, megágyazva, ránk várva.

- Oké, elértünk ide. De nem értem… hova tovább ? Az nem derült ki az álomba..

- Én értem. Csak… az a lényeg… hogy… – nagyot nyelt. – csókolj meg.

Nem tétováztam, megcsókoltam. És mikor az ajkam hozzá ért az övéhez, a zöld fény újra körülvett minket, és utat csinált.

- Arra. – Futott előre Zoey.

Játékosan ugrálva ment a zöld fényen.

- Ne butáskodj angyalkám… – erre csak egy fintort küldött felém

-Inkább siess ! – az út hosszú volt amíg el nem értünk a kunyhóhoz, amit kerestünk.

- Itt vagyunk, nyugodtan feküdj le aludni, holnapra szerzek cuccokat. Én nem szoktam aludni. Jóéjszakát ! – szó nélkül mentem be a szobába majd az ágyra huppanva elaludtam.



A kunyhót felégették, mi kiértünk. Hány óra van ? Butaság , de valamiért muszáj tudnom. Rápillantottam a karórámra. Hajnali 5. Hol van Zoey ? Megégett, vagy elvitték… érzem. Nekem tovább kell indulnom a vízeséshez… sietnem kell. Muszáj…

Megint csak az ágy nyikorgása ébresztett fel.

- Tudtad, hogy megálmodom. Azért akartad, hogy minél hamarabb, elaludjak. Hány óra van ? 5kor felégetik a kunyhót. És valami vízeséshez kell eljutnunk..

- Fél 5 van. Siessünk! Majd út közbe eszel. A vízesés nagyon messze van… Gyere. – Megfogta a kezem és a hátára kapott. – Ööö.. Bocs, csak így gyorsabban tudunk haladni. – Majd felrepültünk a magasba. Szárnyai, hangosan szelték a levegőt. Az út tényleg hosszú volt, a felénél megálltunk ehessek. Újabb 5 óra következett, de már gyalog. Útközben az angyalokról beszélgettünk, és arról hogy ő mért maradt itt.

- Bukott angyal vagyok. Vagyis… ITT VAGYUNK ! – kiáltott fel, ezzel elkerülve a választ.

- És elmondod hol fogok aludni ?

- Gyere, átkell menni a vízeséshez, ott lesz egy ágy, egy térkép, és valami étel is neked.

-Oké. Szóval, mi is az a bukott angyal ?

- Figyelj, majd holnap megbeszéljük, aludj.

- Te mit csinálsz ?

- Megnézem a térképet, hogy merre kell menni.

- Hova megyünk ? – de a válasz már nem érkezett meg, elaludtam.

Angyalos / lesz több fejezet is

1. Álom

Az ágy nyikorgása ébresztett fel álmomból, de szemem nem bírtam kinyitni. Elsőnek is, el akartam gondolkodni mit jelenthet az álom.

Az erdőben az ágyam, az az ember, és az illat. A zöld fény, a sikoltás, a puffanás… Nem értem.

Hirtelen meghallottam valakinek a lélegzet vételét. Felpattantak a szemeim. És ott állt előttem. Fehér hosszú selyemruhájában, hosszú szőke haja kontyba volt fogva, zöld szemeiben mély érzések kavarogtak. Megértettem az álmot. A zöld fény, a szeme, a sikoltás az övé, a puffanás pedig… földre esett.

- Leülhetek ? – kérdezte bársonyos hangon.

- Ööö… persze.

- Rájöttél már az álomra ? Azért jöttem hozzád, mert te segíthetsz. Meg akarnak ölni. Angyal vagyok, csak az árnyak vadásznak ránk. Te látsz minket, és még pár ember… de ők belehaltak. Csak azt szerettem volna hogy te segíts ! Nem kell, ha nem akarsz, az életed múlik rajta ha segítesz. Meghalhatsz mint a többi. Élhetsz úgy hogy elfelejtesz. – Abbahagyta és elkezdett billegni.

- Tudod, ez nagyon hirtelen van.. át kell gondolnom… – Kimentem az erkélyemre.

de ők belehaltak… az életed múlik rajta… meghalhatsz… elfelejthetsz ..

Hátra néztem, a lánynak előjöttek nagy fehér szárnyai. Ez a szépség nem veszhet el. Nem lehet sötét a világ.

- Segítek. Mondd meg mit csináljak.

- Nem kell ilyen hamar, gondold át…

- Segítek, hallod ?

- Jó.

- Most miért tétovázol ? Gyere, menjünk az erdőbe ott volt az álmom. Te is ott voltál…

- És földre estem. Tudom. Láttam az álmod.

- Hogyan ?

- Én angyal vagyok, beletudok menni az álomba, sokan irányítani is tudják, hogy a személy álma szerint cselekedjen, de én ezt nem tudom…

- Oké, húzok ruhát, csomagolok pár cuccot…

- Nem kell, én bármit eltudok hozni, meg minden. Csak öltözz fel, addig kimegyek. – Hosszú kecses léptekkel ment ki az erkélyre. Felkaptam pár ruhát magamra, és kimentem mellé.

- Nem kellene ezt tenned, és nekem se. Csak vágyom a társaságodra és a védelmedre. Ez ellen nem tudok mit tenni, az angyalok ilyenek.

- Induljunk, nincs vesztegetni való időnk. – majd leugrottam az erkélyről, huppanva tompítva az esést. – Amúgy, hogy is hívnak ? Én Matt vagyok.

- Zoey .

- Oké, gyerünk. – Majd bevetettük magunkat a sötét, titokzatos erdőbe.

Nyerges Máárkocskának ! :D

És igen, ott állt előtte és nemet mondott. Nem ugrott a nyakába, elfojtotta érzéseit,és nemet mondott

- Nem… Nem lehet, sajnálom ! – elfutott. A fiú csak állt, lefagyva, csalódottan. És ott kezdődött a csalódások sora…

- Nyár van, ugyan már! Ne pusztulj bent a szobádban ! Menj el a barátaiddal, menj el moziba ! Nem tudom, csak ma ne legyél itthon !

- Anya ! Eldöntöm mit akarok csinálni jó ?

- Jó ! De egyet döntök helyetted, gép, tv nincs amíg el nem mész, és jól nem érzed magad ! – Marc az anyjára csapta az ajtaját.

- Mi a franc ütött mindenkibe… – majd belerúgott a szekrényébe. – Isabell !! Mért mondtáál nemet ? A FRANC ! Na jó, most elmész a haverokkal, utána meg újra gépezhetsz..

Luke 3 csörgés után felvette a telefont : – Haló ?

- Heló Luke, Marc vagyok ! Akkor megyünk moziba ?

- Ö.. Figyelj Marc, mi nem akarunk megbántani.. de nincs kedvünk a szar kedvedhez ! Úgy hogy, ha megtennéd…

A fiú lecsapta a telefont, a barátai nem akarják hogy velük legyen.

Kint, hűvős volt, az eső csöpögött. Ő viszont kiment, és elfutott az első nagy sziklához, amire felmászott, és a tengert bámulta.

- Talán az lenne a legjobb, ha leugranék, és meghalnék… – motyogta magának.

- Maarc !! Hát te mit keresel itt ? Szia ! – Zoey volt az, az a lány aki régen tetszett neki.

- Zoey ! Tudod, épp azon gondolkozom, hogy levessem e magam a tengerbe, és meghaljak..

- Ugyan már ! Gyere el velem haza, megnézünk egy DVD-t..

- Menjünk inkább hozzánk – azzal felugrott és föl segítette a lányt.

Mikor beértek Marc szobájába Zoey tátott szájjal nézett szét. – Woow ! Ö.. állati jó a szobád.

Marc szobája még így rendetlenül is jól festett, a kivi zöld falak alján, barna csík húzódott. Az egyik fal helyett egy nagy ajtó volt, ami az erkélyre vezetett, a tv hatalmas volt, ami mellett a fürdőszobába vezető ajtó, alig fért el. A nagy könyvespolc közvetlenül az ágy mellett volt.

- Bocs a kupiért… – nem akarta elmagyarázni mért van egy csomó ruhája szétdobálva, pár könyv lapjai mért fekszenek a földön, és egy tükör mért van széttörve. – vigyázz, ne lépj rá az üvegre..

- Mi történt itt – kuncogott Zoey.

- Ö.. hagyjuk.

A film borzasztó unalmas volt mindkettőjüknek, csak azért tűrték mert egymás mellett lehettek, a régi érzés mindkettőjükben újra feltört. Szerették egymást.

A végén Marc hazakísérte a lányt, és az ajtóban megcsókolta. Mindketten érezték azt a megmámorító érzést, azt az édeskés ízt. És ők megtalálták az az igazit.

Pár nap múlva Isabell rácsörgött Marcra : Hé, Szia! Ö.. beszélni szeretnék veled… Találkozzunk ma 3kor a parkba. Köszi.

- Hé nem akarna leszállni rólad ?

- Nyugi, Zo, te is velem jössz.



Mikor Bell meglátta hogy ketten jönnek teljesen meglepődött, pedig hallott a hírekről..

- Szia – köszönt Zoey és Marc.

- Ö… Sziasztok.. Marc én kettesben szeretnék veled beszélni..

- Hármasban, vagy sehogy..

- Jó ! Jól van, akkor előtte mondom.. Minden nap te jársz az eszembe, arra gondoltam hogy mégis megpróbálhatnánk… – Marcból mélyen jövő őszinte nevetés tört fel.

- Vicces ! Bocs, de nem. Nekem ő az igazi ! – Rákacsintott Bellre, majd odaszólt a magában mérgelődő Zoey-nak – Gyere cica, nem érünk rá !



És ők megtalálták az igazit !

...

Üvöltve szidtuk egymást, fejemhez vágta minden hibámat, közben a dolgok körülöttünk törtek össze. Egyre dühösebb lettem.

- MIT KÉPZELSZ TE RIBANC ?! ..

- RIBANC ? AZ ANYÁÁD AAZ ! MEGCSAALSZ ÉS ENGEM RIBANCOZOL LE ? MI A FA…

- KUSSOLJ BE !

Így mentem a dolgok, egyre több kopogtatást hallottunk, akik bizonyára a szomszédok voltak, de egyikünket sem érdekelte.

Aztán végül eldurrant az agyam, és pofán vertem. Minden erőmet belevetve, orrba vertem. Eltörtem az orrát :O Láttam hogy ő is ütni készült, ezért elfutottam az eddig mozdulatlanul maradt ágyhoz, és Törökülésbe, csukott szemmel leültem rá. Aztán minden… világos lett, a sötét helyett amit a behúzott függönyök okoztak, fehér arany, és tűzpiros színek keveredtek. Elmagyarázhatatlan mi történt velem. Valami energiabombának is nevezhetném.. de nem tudom mi volt. Ugyanis az ágyra felugró Jack-et valami fal hátra lökte. Mintha az ágy körül egy kör húzódna amit én irányítanék. Mikor újra ugrani készült, felálltam. Éreztem hogy a kör nagyobbodik, és Jack-et a sarokba szorítja.

- Na most ribancozz le ! – Mosolyogtam rá, egy kis gúnnyal a hangomban. Ő viszont nem adta fel.

- RIBANC – majd miután kimondta, tűzbe lábadt, és elégett.

Hátigön..

A torkomból hosszan tartó dalolás tört elő, ahogy kiléptem a színpadra. Öntudatlan, de mégis kristálytiszta hangzású volt. Énekeltem, énekeltem… majd az egész megszakadt. A földre estem, és levegő után kapkodtam. De az emberek mozdulatlanul maradtak. Mindenki azt figyelte hogyan fulladozok, de senki sem segített. Hát ilyenek lennének a mai emberek ? Hogy nem segítenek egy éppen fulladozó lányon ? És hogy azon a lányon, akit majdnem vízbe fujtottak a részeg pasik a vízbe, azon sem segítenek ? Csak nézik, ahogy azok ordibálnak, és a víz alá nyomják a lányt. Ilyenné fajult volna a világ ? Ennyit ért az egész élet ? Ez így nem jó! Akkor eldöntöttem, hogy megteszem ami tőlem telik. Minden erőmet bevetve felálltam, és elkezdtem imádkozni.. – Kérlek, Istenem, én akin nem segítenek az emberek, fulladás közbe kérlek meg , hogy tedd jóvá a világot.- És összerogytam. Az emberek tágra nyílt szemmel néztek, Valaki ú-zott valaki á-zott , de még mindig nem történt semmi. Végül meghallottam a fejemben a hangot – Te túl jó vagy ahhoz, hogy meghalj, ezért életben hagylak, de így csak félig tudok az embereken segíteni.-

És azóta segítenek egymáson az emberek. Helyre hoztam mindent.

: )

Kint ült az utcán, várva a csapást. Felhúzta lábát, és billeget. Talán évekig is ott volt, mire eljött érte a csuklyás alak, akit várt. A halál. Nem akart vele menni, ezért észre se vette. Aztán minden besötétedett, fekete kezek akarták lehúzni a mélybe. A lány nem tudott mit csinálni, engedte. Lerántották, és a lánynak eszébe jutott, mit mondott a mamája, “ Kislányom, egyzser eljönnek érted is, de te csak gondolj arra akiket nagyon szeretsz ! És felkerülsz, hozzánk, nem le! “

Aztán minden gyönyörű fehérré változott, és a lány a családjára gondolt, utána aranyba ment át, minden… És felhők közt találta magát, puha bársony felhők közt. Egy angyal kezébe volt, és ő felvitte a mennybe, ahol a szülei várták.

Azóta a lány boldogan él, fent a mennyben, és a fekete kezek, már nem fenyegetik.



... az előzőnek nem tuti hogy lesz folytija... :)

Folyti is lesz : )

Kedves naplóm!

Az élet kegyetlen. Bárcsak meghalhatnék végre ! Minek teremtett ilyennek Isten ? Mért teszi ezt velem? Mért kínoz ? És mért csak engem ?! Mindenki boldog, én meg csak játszom. Szeretnék egyszer valóban örülni, boldog lenni. Lehetséges ez ? Nem, szerintem. Szeretném, ha egyszer megtalálnám az igazit, és hogy egyszer tényleg szerelmes legyek. Tudom hogy a szerelem szívás, mert valamikor félsz tőle, valamikor örülsz, de sokat sírsz… de mégis ! Szeretnék az lenni, boldogan szerelmes.

Heidi hosszú barna haja eltakarta arcát, de így is kivehető volt, hogy sír. Olyan hangosan zokogott, hogy nem hallotta mikor bejön bátyja.

- Hugi ! – a srác oda sietett, és átölelte. – Mi a baj?

- Ryan, ezt te nem érted. Kérlek menj ki. – próbált kedves lenni a lány. A bátyja engedelmeskedett.

Heidi a falhoz vágta a naplóját, majd oda sietett, és felvette. Rájött, hogy bántotta azt, aki megérti. Aztán újra folytatta az írást.

Jött egy új srác a suliba. A leghelyesebb akit valaha láttam ! Tudod, sokan mondták hogyha az “igazi” pasijuk akikkel később össze is házasodott, ha találkozni készült vele, pillangók repkedtek a hasába és a tenyere izzadni kezdett, meg ilyesmi. Ez velem is megtörtént, ma az iskolában. Mikor őt megláttam. Ő lenne az igazi ? Talán megtaláltam akire vártam ? Nem tudom, és nem értem, de csak egyet akarok… az övé lenni ! Azt szeretném, ha rám mosolyogna, elhívna randizni, megcsókolna, kéz a kézben mennénk ! Azt akarom, hogy az enyém legyen , és én az övé !

A lány hosszan tétovázott, hogy írjon e még, végül becsukta a naplóját, és elindult a barátnőjéhez.

Kirohantam a sötétségbe. Esett az eső, ezért senkit nem láttam az utcán. Elkezdtem futni, amilyen messzire csak bírtam. Könnyeim hullottak, megállíthatatlanul zokogtam. Egy sikátorba kerültem, neki támaszkodtam a falnak, és sírtam. Talán 1 óráig is lehettem ott, mikor egy kéz a hátamhoz ért.

- Ne sírj ! Én segíthetek rajtad ! – duruzsolta. Egyből felismertem a hangját.

- Ne-e-e-m… D..a-amon. Nem akarom elfelejten-n-ni. Ut-tálni ak-karom.- zokogtam tovább.

- Meg is ölhetem! –csacsogta tovább a vámpír.

- Damon! Nagyon szívesen mondanék igent, csak azt akarom, hogy minden reggel mikor tükörbe nézzen gyötörje a bűntudat, azt a mocskos képét!

-Te tudod…-majd elfutott.

-.-

A lány magába zárkózott. Akkor és ott eldöntötte, hogy nem enged magának fájdalmat, ezért eltávolította minden érzését. A lány aki azóta felnőtt, szerelmes lett, borzasztóan. És a lány megtanulta, hogy csalódások után jó is következhet. : )

:)

szia, ide nem fogok írni soha, csak történeteket.. ez az első és utolsó.. remélem tetszeni fognak a történeteim.. meg minden. érezd otthon magaad ;)