Kirohantam a sötétségbe. Esett az eső, ezért senkit nem láttam az utcán. Elkezdtem futni, amilyen messzire csak bírtam. Könnyeim hullottak, megállíthatatlanul zokogtam. Egy sikátorba kerültem, neki támaszkodtam a falnak, és sírtam. Talán 1 óráig is lehettem ott, mikor egy kéz a hátamhoz ért.

- Ne sírj ! Én segíthetek rajtad ! – duruzsolta. Egyből felismertem a hangját.

- Ne-e-e-m… D..a-amon. Nem akarom elfelejten-n-ni. Ut-tálni ak-karom.- zokogtam tovább.

- Meg is ölhetem! –csacsogta tovább a vámpír.

- Damon! Nagyon szívesen mondanék igent, csak azt akarom, hogy minden reggel mikor tükörbe nézzen gyötörje a bűntudat, azt a mocskos képét!

-Te tudod…-majd elfutott.