♥ you

Becsúsztam a pad alá, elő vettem a telóm és zenét hallgattam. Hogy tud így leégetni valaki? És miért jó? Másokat megszégyeníteni miért jó..? Szóval ez vagyok én, a csúnya lány akit mindenki utál, a befolyásolható, a visszahúzódó. Igen ez vagyok én.
Hétfő reggel volt, a nap sütött, de éreztem, hogy ez a nap sem lesz a kedvencem. Fél óra múlva már a töri terem padjába ültem és az osztály társaimat néztem. Hogy miért nem fogadtak el. Miért nevettek ki és égettek le. Hogy miben vagyok más. És hogy miért csinálják ezt? – elmosolyodtam. Tudtam. Mert jól tanultam és csúnya voltam. Itt senki sem fog rám nézni barátként. Hát még úgy… Otthon mindenki szeretett és mióta elköltöztünk ide.. Amugy sem vagyok olyan, hogy tudjak barátokat szerezni.

~

hátra néztem és ott ült. Fekete haja lazán befonva, és a színes ruhák jól illettek hozzá. Az osztályt nézte, szomorúan. Aztán meglátta hogy nézem és olyan fejet vágott mintha azt mondaná “ miért ezt a rondaságot bámulod? “ igen, mintha tényleg ki mondtam volna, de mégsem. Miért lenne csúnya? – bevillant az emlék ~ – Hé Rose, nem gondolod, hogy kissé csúnya vagy? – gonoszan nevetni kezdett. ~ Miért ilyen gonosz Mary? Rose így is sokkal szebb mint ő. Csak mert túl szép, leégetik direkt és senki nem barátkozik vele?! Kegyetlen világ.
Szép lány. Gyönyörű. Szeretem. – ez csak bevillant az agyamba… Nem akartam rá gondolni. Olyan szép a szeme csillogása. CSÖND. A járása. CSÖND. Az arca, ő maga szép. Nem csönd.Ő. Ő kell. Őt szeretem. Ő az. Megbabonázott. Őrület. Mit tett velem?

tökinek .~

Meggondolatlanul futni kezdtem. Kiugrottam az ablakomon és futottam ahogy csak bírtam. Egy erdő. Kell egy erdő. És hidegnek kell lennie. Most nem érzem , mert melegem van.
10 percen keresztül futottam. A talpamból folyt a vér, és fájt is, de nem érdekelt. Lefeküdtem a fák tövébe és vártam. Vártam a fagyra. A .. halálra? Igen, a halálra. Ő, a legjobb barátnőm azt mondta, hogy a legjobb halál ha megfagyunk. Hát most gyere fagy! Itt várlak.
Éreztem a testembe a bizsergést. Fáztam. Eljött. – Becsuktam a szemem, és tovább vártam. Vártam hogy magával vigyen a halál. Vártam, hogy egy jobb világba kerüljek. Ahol csak boldogság van… de ő, nélküle ott is szomorúság lesz. A legjobb barátnőm nélkül. Hiányozni fog. De majd én vigyázok fentről az életére, és boldoggá teszem neki. – Aztán már nem éreztem semmit. Semmit. Meghaltam, és az ő őrangyala lettem. Szeretlek ~

vers ~ halál (~ nagyon fos )

vigyorogj rám édes halál,
vigyél el, ölj meg,
szemek többé ne lessenek meg.
vesszek el, morzsolodjak széjjel,
csak egyet kérek, örök szerelmem
had feledjen el ma éjjel.~

~ harmadik. ~

3.

Azt  senki nem tudta miért ment el. Miért nem ölt meg mindenkit, és az övé lenne az erdő. Talán túl könnyű lett volna neki.- gúnyosan elmosolyodtam. Izzy meglátta a mosolyt.
- Mi az? Én is szeretnék jókedvet…
- Jaj Izzy fejezd be. Amúgy szerinted miért ment el?
- Nem láttad? Pont te? – nagy levegőt vett. - Angyal. Raul Angyalhoz imádkoztam. Meghallotta. Eljött és a kékszemű – itt elvigyorodott,- megijedt tőle. Halál és – gondolkozott egy kicsit, majd ezt mondta : – élet. Ellentétek. Az angyalnak nagyobb ereje van. És igazából a kékszemű nem maga a halál. Ő a halál fia. Az egyik fia. Ha megakarja szerezni az erdőt, nem egyedül fog jönni. Addig nekünk is lesz időnk felkészülni. Ha szeretnél segíteni, reggel korán gyere az erdőbe.
- Segíteni? Én mit tudok?
- A többi erdőkbe megyünk segítséget kérni. Külön csoportokba megyünk. Jössz?
- Nem kérdéses. Kivel megyek?
- Majd reggel eldöntjük, de nem velem az biztos.
- Miért? Nem bírsz elviselni? – rá vigyorogtam.
- Nem. Csak nagy tehetséged van a meggyőzésben, nekem meg egyedül is megy. – rám kacsintott.
- Oh kösz. Holnap jövök. – Felálltam, és elindultam. Nem kifele mentem, inkább egyre befele. Nem akarok hazamenni. Otthon unalmas az élet.
Fél óra múlva ránéztem az órámra. 11 óra. Álmos is lettem, és az út is messze volt haza. Lefeküdtem az egyik fa tövébe, és elaludtam.

- Túl sokan vannak, Hanna. Nem éljük túl. Kérlek, csak most az egyszer, menj el. Nem szeretném hogy meghalj. Hanna kérlek. Csak most, utoljára. – nem válaszoltam, elmentem. Elhagytam a tisztást. Bementem az erdőbe, de utoljára visszapillantottam. Család. A családom. Ott állnak, és a halált várják. Miért nem mennek el? Miért állnak és várják a halált?  Ha engem elküldtek, ők miért nem jönnek? Eldöntöttem. Nem hagyom cserben a családom. Futni kezdtem, rohantam ahogy tudtam. Hirtelen angyal szárnyaim nőttek és repültem. Siettem. Oda kell érnem. Muszáj. Ott van. Meg láttam a gyönyörű fákat, az óriás tavat. Ott van. Oda kell érneeeem!!!
Ziláltan keltem föl. Álom csak álom. Hanna, csak álom.
Tudtam hogy csak álom volt, de annyira valós volt hogy kifolytak a könnyeim. 5 percen keresztül zokogtam. Megállás nélkül, hangosan. Aztán megnyugodtam és gondolkozni kezdtem. Hova kellett volna odaérnem? Mi volt az a fontos hely? Nem értem. Eszembe jutott hogy a tisztásra kell érnem. Futni kezdtem. 10 perc múlva fulladozva ott voltam.
- Nem késtem! – lihegtem.
- Hanna, te Jason-nel, Andrew-el és Katherina-val mész. A többieknek elmondtam hova.
- És.. hogy megyek? Gyalog?
- Ha-ha. Nem érünk rá viccelni. Repülnek és fogni fognak. Ilyen egyszerű.- már repülni készült, de eszembe jutott..
- Tudom mit kell tennem. – majd felkaptak és elrepültünk.

fönökknekk :) ~ folytatás.

Elindultam hát, átvágtam a parkon, és a fa alá mentem ahol Emily ült a barátnőivel. Nem tudtam mit tegyek, hova hívjam, és hogyan. Soha nem voltam ilyen tanácstalan. Minden lányt megszereztem akit akartam, akármit mondtam nekik. Hé, ő is csak egy lány!
- Szia. – mosolyogtam rá, nem zavart hogy többen is voltak ott, ők nem érdekeltek.
- Szia. – mosolygott vissza.
- Ööö… beszélhetek veled ? – Odajött, és arrébb mentünk. Nem tudom hogy miért nem a barátnői előtt kérdeztem meg… – Csak azt akartam meg kérdezni, hogy .. nem akarsz e eljönni velem valahova ? – nem lepődött meg.
- Szívesen.
- Holnap jó? Érted megyek.
- Oké.- majd elmondta hol lakik, és vissza ment.
Hát.. megvan. Talán ő is beadja a derekát. Talán.

Másnap, boldogan ültem be a kocsimba. Végre meglett a jogsim is. Király.
Megkerestem a házukat, és becsöngettem. Reméltem, hogy nem az anyja fog kijönni. Kb 2 percet vártam, mire megjelent az ajtóba. Egy térdig érő  virágos egybe ruha volt rajta. Csak. Viszont az ember nem fázik ilyen ruhába, ha hamarosan itt a nyár. Nyár igen nyár !
A nap jól telt vele. Mesélt magáról. Elmondta hogy zongorázik, hogy az anyja orvos, hogy hogyan tanult meg snowboardozni. Szinte elmesélte az egész életét, és az egészen együtt nevettünk.
Este haza vittem, láttam rajta hogy jól érezte magát. Már csak egy kérdésem maradt.. megcsókoljam vagy ne? Az eddigi lányokkal mindig ezt csináltam, de ők nem értek semmit,nem szerettem egyiket sem. Viszont ő.. Nem. Nem fogom.
-  Egyik nap, nem érsz megint rá?
- De, ráérek. Örülnék neki! És köszi. – majd kiszállt a kocsimból, és könnyed ugrálásokkal már bent is volt a házban.

~ második . ~

2.

Halál. – Nem tudom, hogy gondoltam e, vagy valaki ki mondta, de bennem ragadt. Halál. Érdekes szó. Senki nem akar meghalni, és az egész életbe azon aggódunk, hogy mikor halunk meg. És ez a baj. Nem éljük úgy az életünket ahogy kéne. Csak félünk. Félünk, hogy meghalunk. Félünk a haláltól. Félünk.
- Csönd! – kiáltotta valaki. Nem tudom ki, nem láttam, de a hangja tiszta volt, nagyon tiszta és szép. – Állj föl. Ki vagy?. – Kihez beszél? Hozzám nem, én állok. Vagy… Hát azért fáj a fejem. Elestem. Tényleg, emlékszek. Fölálltam.- Ki vagy?
- Ezt én is szeretném tudni, mivel megzavarta az erdőnk nyugalmát. – Csak akkor néztem a szemébe. Kék. Gyönyörű kék szemek. – Maga az. – Aggódva néztem Izzy-re. Láttam hogy bólint. – Maga az. – ismételtem.
- Na hát. Hogy jöttél rá? – gúnyolódott.
- Direkt csinálta. Lerajzoltatta magát Jace-el. Hogy megtaláljon minket. – Nagy levegőt vettem, és kimondtam. – Maga a halál.
- MIT CSINÁLSZ HANNA? FUUSS ! – kiáltotta Izzy. De maradtam. Nem tehettem mást.
- Csönd. – a hangom határozott volt. – Mit akar itt ? Miért jött ?
- A halál elviszi a boldogságot. És magad mondtad hogy én a halál vagyok..
- Miért pont ez az erdő?
- Mert csöndes.
- Minek van szüksége rá?
- Nincs rá szükségem.
- Akkor meg.. ?
- Csak kell.
- Segíthetünk. Mondja el.
- Nem kell.
- Akkor meg távozzon és próbálkozzon másik erdővel, mert ezt nem fogom egykönnyen odaadni.
- Halál.
- Micsoda?
- Halál. Akkor meghal. Megölöm.
- Tréfás. Viszlát. – hirtelen a földön találtam magam. Isabel mellett.
- Még visszajövök ! – egy nagy villanás, majd az egész erdő elsötétült. Eltűnt. Mindenki előjött.
- Megöl minket.

~ első . ~

1.

- Meg mutatod a rajzaid ? – kérdeztem szórakozottan.

- Hát.. nem is tudom.. ezek magán… – nem bírta befejezni a mondatot, kikaptam a kezéből és el kezdtem lapozgatni. Egy halvány ember angyal szárnyakkal, egy virággal teli mező, egy erdő a közepébe egy kis tóval, farkasok. – Ezek az álmaim. A vágyaim. Szeretem őket lefesteni, megnyugtat. – lapozgattam, alig figyeltem mit mond Jace, teljesen lekötöttek a rajzok. A szemem meg akadt az egyik képen. Kék. Gyönyörű kék szemek.

- Ember ?

- Nem tudom. Csak.. láttam. De nem tudom már hol, és kié. – ledobtam az ágyra a füzetet, és elfutottam. Kint esett az eső, de nem törődtem vele. Az erdő felé tartottam. Annyira ismerős volt.

Jace nem tudott a vérfarkasokról, az angyalokról, a tündérekről, akik az erdőben éltek. De én igen.

- Isabel ! ISABEL ! – már hallottam a szárny csapdosást.

- Mi az?Ne kiabálj! – felé nyújtottam a rajzot.

- Nem ismerem. Nem az erdőből való.

- Gonosz?

- Nem tudom. De nem érdekel.

- Izzy ! Ez fontos. Mi van, ha olyan mint ti ? Lehet egyszerű ember is… de nézd meg azt a fényt! A szemén látszik hogyan vigyorog. Gúnyosan. Mi van ha tudta , hogy Jace lefogja rajzolni ? Hogy megkeressük.. Hogy megöljön minket.. ? Vagy talán csak ő is itt akar élni. Isabel, meg kell, hogy keressük. – Mindig megfogott Izzy szépsége. Végülis angyal, azért szép, nem? Vagy csak én vagyok csúnya… Szőke haja lebegett maga mögött, a gyönyörű zöld szemek.. Minden ember oda lenne érte.

- Rendben. De ezt nem fogom addig játszani, amíg mindenki meghal ! – majd magamra hagyott.

Sötétedés előtt még sétáltam egyet az erdőbe, az illat elcsábítottam és sétáltam egyre beljebb. Nem féltem, minden ismerős volt.

- Hanna ! HANNA ! MENEKÜLJ! NE GYERE VISSZA! HANNAA! – majd egy sikítással fejezték be a mondatot. Izzy. Az ő hangja volt. Csak ő mondaná azt, ha bajban van, hogy meneküljek. Mindig megtettem amit kért, és sokan meghaltak ez miatt. Nem. Most nem. Nem fogok. Eszembe jutott mit mondott , de ezt nem fogom addig játszani amíg mindenki meghal! – Ha elmenekülök, megfognak halni. Nem. Most nem.

A hang irányába fordultam. Hajrá, Hanna. – Majd elindultam. A lábaim vittek, mintha tudták volna hova kell menni, közbe pár karót is össze gyűjtöttem. Lehet hogy kéne segítség.. NEM ! Nem fogsz elmenekülni, és arra fogni hogy segítségért mentél, nem hagyod cserben a barátaidat Hanna! NEM! – A szívem vadul vert, nem tudtam lenyugtatni. Hallottam a hangokat, pár méter választott el tőlük. Mély levegőt vettem és a tisztásra léptem.

fönöknek .:) majd folytatom eztis valahogy .

Mindenki ordítozott a pályán. Izgultak, de én nem. Tudtam hogy nyerünk. Nem tudom miért, de éreztem. Ezért csak úgy játszottam az utolsó percekbe, mint edzésen. Már egy perc sem volt, és rajtam múlott, hogy ki nyer. Kicseleztem az összes utamba álló játékost, és rúgtam. Bele adtam mindent, és .. sikerült. Megnyertük.

Mindenki ugrált, kiabált, de én nem. Más kötött le. Szőkés barna haját fújta a szél, kék szemei csillogtak. Fehér szoknya, és egy kék trikó volt rajta, mit ne mondjak, jól nézett ki. Régóta nem néztem meg lányokat, de ez valami más volt. Mintha senki sem vette volna észre a szépségét, csak én. Beleszerettem volna ? A szívem majd kiugrott amikor rám mosolygott. Észre sem vettem, hogy oda jött.

- Ügyes voltál !- kiabálta túl a tömeget.

- Köszi. – nyögtem ki végül.

Mi lenne ha elhívnám valahova? Nem veszthetek semmit. És ha csak barátok leszünk, az is már valami…

- Majd később találkozunk. – majd egy mosolyt küldött felém és elment.

Mi ?! Mióta lettem ilyen gyáva ? Mitől félek ? Azt mondta később találkozunk.. hogy értette ? Nem értem ezt a lányt. Még a nevét se tudom.

- Hé Brad, nem tudod ki az a lány? – mutattam a távolodó szépség felé.

- Asszem valami Emily Roth. Most jött a suliba. Jó csaj mi? Gyere igyál te is. – nem volt kedvem ahhoz, hogy berúgjak.

- Nem kösz. – inkább elindultam, a titokzatos lány után.





A nap a szemembe sütött, nem bírtam tovább aludni, és még csak 6:45 volt. Volt 15 percem gondolkozni.

Tegnap nem találtam a lányt, biztosan hazament. De majd ma, ma látom a suliba, elhívom valahova. Igen, elhívom.



Közel laktam a sulihoz, ezért gyalog mentem. Az eső elkezdett csöpögni, de nem zavart. 10 perc múlva már Braddel beszélgettem.

- Brad, nem tudsz valamit Emily-ről?

- Haver, menj oda és beszélgess vele. – megfogadtam a tanácsát.

majd.. folytatom?

Féltem hogy elvesztem. Féltem hogy amíg nincs velem, kárt tesz magában. Nekem ő az életem, ha meghal, én is meghalok. És csak reménykedni tudok hogy vigyáz magára a kedvemért.

Viszont ha más öli meg arról nem tehet. Jaj kérlek ne ! Ne hagyj itt. Könny szökött a szemembe, és az utcán elkiáltottam magam :

- NE, KÉRLEK NE BÁNTSÁK! Öljenek meg engem!- Mindenki megbámult.

-Elmeházba tart?- fölsikítottam. Elkezdtem rohanni ahogy csak tudtam. Ott volt az utca sarkon, megkötözve, szemébe félelemmel. Kiabált,ahogy tudott, bevolt kötve a szája is.

-NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE. – majd egy nagy puffanás. Szíven lőtték. Ráestem. És ott volt megint a karjaimban, csak halottan. A vére átitatta a ruhámat, bőréről könnyeim mosták le a sárt. – MIÉRT? MIÉRT ÖLTÉK MEG MIÉRT?! Miért…- majd hangos zokogásba törtem ki. Megölték, és olyan volt mintha én feküdnék ott, véresen, sarasan.. nem ő. Tudtam hogy van nálam egy kés. Ő akarta hogy ha muszáj lesz használjam. Az emberek már háttal álltak és sétáltak el. -Miért nem félnek a rendőrségtől ? -

Felálltam. A kés a kezembe volt, szorítottam. Az ereimben dübörgött a vér. Az egész testem bosszúra vágyott. Elindultam. Halkan lépkedtem hogy ne hallják meg. Ez az ismerős illat, az ismerős ruhák. Kik ezek? Mögéjük értem. Felemeltem a kést, és…

- NEEEEEEEEEE! – ez nem én voltam. Valaki más kiáltott. Felismertem a hangot. Ő volt az. Megfordultam. Ott állt előttem, ruhái véresek voltak, a haja összetapadt, de akkor is ő volt. Jack. Az én Jackem.

- Jack? Az előbb még..?! – elakadt a hangom. Tudtam. Anya régen mesélt róluk. El akartam futni, de a lábam a földbe gyökerezett. Amiért megtudtam, nekem is olyannak kell lennem. Inkább úgy tettem mintha nem tudnám.- Jack, ne, ne magyarázd el. Inkább nem akarom tudni. – Mély lélegzetet vettem, hátat fordítottam és elindultam.

- Izzy, tudom hogy tudod. Megtalálnak. Megölnek. Ne menj el.

- Jack, NEMTUDOM MIRŐL BESZÉLSZ, HAGYJ BÉKÉN. KI JÖN EL? MI VAGY TE? ÉS HA TUDOM AKKOR MIVAN? VÁMPÍR VAGY ! AZÉRT VOLT AZ A SOK HALOTT EMBER. MIATTAD JACK! TE ÖLTED MEG ŐKET! HAGYJ BÉKÉN! NEM LESZEK AZ AMI TE. NEM LESZEK GYILKOS. - majd elfutottam. Őt akartam megvédeni? Őt? Mindig hazudott, mindig. Megölte az embereket, nem is tagadta.