~ második . ~

2.

Halál. – Nem tudom, hogy gondoltam e, vagy valaki ki mondta, de bennem ragadt. Halál. Érdekes szó. Senki nem akar meghalni, és az egész életbe azon aggódunk, hogy mikor halunk meg. És ez a baj. Nem éljük úgy az életünket ahogy kéne. Csak félünk. Félünk, hogy meghalunk. Félünk a haláltól. Félünk.
- Csönd! – kiáltotta valaki. Nem tudom ki, nem láttam, de a hangja tiszta volt, nagyon tiszta és szép. – Állj föl. Ki vagy?. – Kihez beszél? Hozzám nem, én állok. Vagy… Hát azért fáj a fejem. Elestem. Tényleg, emlékszek. Fölálltam.- Ki vagy?
- Ezt én is szeretném tudni, mivel megzavarta az erdőnk nyugalmát. – Csak akkor néztem a szemébe. Kék. Gyönyörű kék szemek. – Maga az. – Aggódva néztem Izzy-re. Láttam hogy bólint. – Maga az. – ismételtem.
- Na hát. Hogy jöttél rá? – gúnyolódott.
- Direkt csinálta. Lerajzoltatta magát Jace-el. Hogy megtaláljon minket. – Nagy levegőt vettem, és kimondtam. – Maga a halál.
- MIT CSINÁLSZ HANNA? FUUSS ! – kiáltotta Izzy. De maradtam. Nem tehettem mást.
- Csönd. – a hangom határozott volt. – Mit akar itt ? Miért jött ?
- A halál elviszi a boldogságot. És magad mondtad hogy én a halál vagyok..
- Miért pont ez az erdő?
- Mert csöndes.
- Minek van szüksége rá?
- Nincs rá szükségem.
- Akkor meg.. ?
- Csak kell.
- Segíthetünk. Mondja el.
- Nem kell.
- Akkor meg távozzon és próbálkozzon másik erdővel, mert ezt nem fogom egykönnyen odaadni.
- Halál.
- Micsoda?
- Halál. Akkor meghal. Megölöm.
- Tréfás. Viszlát. – hirtelen a földön találtam magam. Isabel mellett.
- Még visszajövök ! – egy nagy villanás, majd az egész erdő elsötétült. Eltűnt. Mindenki előjött.
- Megöl minket.