~ első . ~

1.

- Meg mutatod a rajzaid ? – kérdeztem szórakozottan.

- Hát.. nem is tudom.. ezek magán… – nem bírta befejezni a mondatot, kikaptam a kezéből és el kezdtem lapozgatni. Egy halvány ember angyal szárnyakkal, egy virággal teli mező, egy erdő a közepébe egy kis tóval, farkasok. – Ezek az álmaim. A vágyaim. Szeretem őket lefesteni, megnyugtat. – lapozgattam, alig figyeltem mit mond Jace, teljesen lekötöttek a rajzok. A szemem meg akadt az egyik képen. Kék. Gyönyörű kék szemek.

- Ember ?

- Nem tudom. Csak.. láttam. De nem tudom már hol, és kié. – ledobtam az ágyra a füzetet, és elfutottam. Kint esett az eső, de nem törődtem vele. Az erdő felé tartottam. Annyira ismerős volt.

Jace nem tudott a vérfarkasokról, az angyalokról, a tündérekről, akik az erdőben éltek. De én igen.

- Isabel ! ISABEL ! – már hallottam a szárny csapdosást.

- Mi az?Ne kiabálj! – felé nyújtottam a rajzot.

- Nem ismerem. Nem az erdőből való.

- Gonosz?

- Nem tudom. De nem érdekel.

- Izzy ! Ez fontos. Mi van, ha olyan mint ti ? Lehet egyszerű ember is… de nézd meg azt a fényt! A szemén látszik hogyan vigyorog. Gúnyosan. Mi van ha tudta , hogy Jace lefogja rajzolni ? Hogy megkeressük.. Hogy megöljön minket.. ? Vagy talán csak ő is itt akar élni. Isabel, meg kell, hogy keressük. – Mindig megfogott Izzy szépsége. Végülis angyal, azért szép, nem? Vagy csak én vagyok csúnya… Szőke haja lebegett maga mögött, a gyönyörű zöld szemek.. Minden ember oda lenne érte.

- Rendben. De ezt nem fogom addig játszani, amíg mindenki meghal ! – majd magamra hagyott.

Sötétedés előtt még sétáltam egyet az erdőbe, az illat elcsábítottam és sétáltam egyre beljebb. Nem féltem, minden ismerős volt.

- Hanna ! HANNA ! MENEKÜLJ! NE GYERE VISSZA! HANNAA! – majd egy sikítással fejezték be a mondatot. Izzy. Az ő hangja volt. Csak ő mondaná azt, ha bajban van, hogy meneküljek. Mindig megtettem amit kért, és sokan meghaltak ez miatt. Nem. Most nem. Nem fogok. Eszembe jutott mit mondott , de ezt nem fogom addig játszani amíg mindenki meghal! – Ha elmenekülök, megfognak halni. Nem. Most nem.

A hang irányába fordultam. Hajrá, Hanna. – Majd elindultam. A lábaim vittek, mintha tudták volna hova kell menni, közbe pár karót is össze gyűjtöttem. Lehet hogy kéne segítség.. NEM ! Nem fogsz elmenekülni, és arra fogni hogy segítségért mentél, nem hagyod cserben a barátaidat Hanna! NEM! – A szívem vadul vert, nem tudtam lenyugtatni. Hallottam a hangokat, pár méter választott el tőlük. Mély levegőt vettem és a tisztásra léptem.