- Meg mutatod a rajzaid ? – kérdeztem szórakozottan.
- Hát.. nem is tudom.. ezek magán… – nem bírta befejezni a mondatot, kikaptam a kezéből és el kezdtem lapozgatni. Egy halvány ember angyal szárnyakkal, egy virággal teli mező, egy erdő a közepébe egy kis tóval, farkasok. – Ezek az álmaim. A vágyaim. Szeretem őket lefesteni, megnyugtat. – lapozgattam, alig figyeltem mit mond Jace, teljesen lekötöttek a rajzok. A szemem meg akadt az egyik képen. Kék. Gyönyörű kék szemek.
- Ember ?
- Nem tudom. Csak.. láttam. De nem tudom már hol, és kié. – ledobtam az ágyra a füzetet, és elfutottam. Kint esett az eső, de nem törődtem vele. Az erdő felé tartottam. Annyira ismerős volt.
Jace nem tudott a vérfarkasokról, az angyalokról, a tündérekről, akik az erdőben éltek. De én igen.
- Isabel ! ISABEL ! – már hallottam a szárny csapdosást.
- Mi az?Ne kiabálj! – felé nyújtottam a rajzot.
- Nem ismerem. Nem az erdőből való.
- Gonosz?
- Nem tudom. De nem érdekel.
- Izzy ! Ez fontos. Mi van, ha olyan mint ti ? Lehet egyszerű ember is… de nézd meg azt a fényt! A szemén látszik hogyan vigyorog. Gúnyosan. Mi van ha tudta , hogy Jace lefogja rajzolni ? Hogy megkeressük.. Hogy megöljön minket.. ? Vagy talán csak ő is itt akar élni. Isabel, meg kell, hogy keressük. – Mindig megfogott Izzy szépsége. Végülis angyal, azért szép, nem? Vagy csak én vagyok csúnya… Szőke haja lebegett maga mögött, a gyönyörű zöld szemek.. Minden ember oda lenne érte.
- Rendben. De ezt nem fogom addig játszani, amíg mindenki meghal ! – majd magamra hagyott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése